A rosé születése, halála és visszatérése

közzétéve: 2019. április 10., szerdaBlog

Amikor a roséról beszélünk, az nem a szokásos fehér/vörös vita (akkor itt lennénk egész nap), hanem valami a kettő között. Egészen pontosan középen. Napjainkban egyre több ember iszik rosét a világon, és az értékesítési adatokat nézve (az import rosét is beleszámítva), mintegy 40%-kal vezet minden egyéb bor előtt. Rosét mindenki iszik, társadalmi és anyagi helyzettől függetlenül, talponállókban, büfékben, romkocsmákban, fogadásokon és bálokban. De a rosé nem a semmiből jött, története az ókorig nyúlik vissza. Tehát amit most látunk, az nem a rosé születése, hanem a visszatérése.

A rosé története

  A görög mitológia szerint a rozé az ókori politikai gyűléseken jött létre; vízzel keverték a vörösbort, hogy az erejét elvegyék, és így kevéssé heves viták alakuljanak ki a politikai ellenfelek között. Ez történet ugyan szép, de nem pontos. Ugyanis a rosé nem vörösbor, bár kétségtelen, hogy a mai napig nagy forgalmú éttermekben és bárokban gyakran készítik a rosét fehér- és vörösbor összekeverésével. A rosénak valóban kékszőlő az alapja, azonban egészen más technológiával készül, de erre most nem térek ki bővebben.

  Tehát a Krisztus előtt 5. században jelent meg először a „rózsaszín bor”, és gyakorlatilag a Kr.e. 1. századig a legnépszerűbb borfajta volt a mediterráneumban. A rómaiak szakítottak ezzel a görög hagyománnyal, akik tisztán itták a vörösbort, és mint az élet minden területén, úgy a borivás kultúrájában is a római lett a követendő példa az általuk ellenőrzött területeken, így Európa, Észak-Afrika és a Közel-Kelet jó részén. Érdekesség azonban, hogy Izraelben és Júdeában, Krisztus idején egy, a mai Sangriához hasonlatos bor volt az elterjedt; a vörösborhoz aszalt gyümölcsöket, fűszereket és mézet kevertek.

  A középkorban került ismét előtérbe Európában a rosé, Hugh Johnson bortörténész szerint elsősorban azért, mert könnyebben és gyorsabban lehetett rozét készíteni a kékszőlőből, mint vörösbort, így a 8. századtól gyakorlatilag az időszak végéig prioritást élvezett a borkészítés ezen fajtája.

  A 18.században visszatértek a divatba a vörösborok, de a rosé sem tűnt el, csak Nyugatra költözött. Amerikában hamar népszerű lett a fajta, egészen az 1970-es évekig, amikor egy kaliforniai pincészet hibája (túlcukrozott, majd megromlott szállítmányok) mintegy négy évtizedre visszavetette a rosé iránti keresletet. Az amerikai rosék mostanában szerzik vissza a renoméjukat ezután az incidens után. 

 

A nagy „Hoppá!”!

  Elérkeztünk az 1970-es évekhez, a rosé, amit ma ismerünk, körülbelül innen datálható. A Sutter Home nevű borászati komplexum 1972-ben egy vörös zinfandel tétellel kísérletezett, amikor a fermentáció alatt megfigyelték, hogy a cukor nem alakul megfelelően alkohollá és szén-dioxiddá. Ám ahelyett, hogy kidobták volna a tételt, fehérboros eljárással készítették el, és megszületett az első mai értelemben vett rosé, Bob Trinchero borásznak köszönhetően. A technológián még kellett finomítani, ugyanis a szín már a helyén volt, de az ízben még volt hova fejlődni.

  Amerika rögtön beleszeretett az új típusú borba, amit leginkább az eladási adatok szemléltetnek jól: 1980-ban 25 ezer palack „fehér Zinfandelt” értékesített a Sutter Home, 1987-re ez a szám meghaladta a 4,5 millió palackot! Azt hiszem, erre mondják, hogy sikertörténet.

  Mindennek a népszerűségnek ellenére, a borkritikusok nem tartották sokra ezeket az ún. „blush” borokat, leginkább a háziasszonyok között volt népszerű (meg kell jegyezni, hogy kezdetben leginkább édes borokat készítettek a kezdetleges rosé technológiával). Ennek hatására eltűnt az éttermek kínálatából, kikiáltották az „új colának”. Ezért, akinek ízlett is, leginkább otthon fogyasztotta, elbújva a nagyobb közösség elől.

  Ezzel az előítélettel csak a közelmúlt rosé robbanása tudott leszámolni, de a mai napig érezhető károkat okozott a rosénak.

 

A visszatérés

  2017-re a rosé reputációja nagyobb és meggyőzőbb, mint valaha. Ebben nagy szerepe van egyrészt a bortrendek átalakulásnak, valamint az internetes közösségi médiának is. A rosén fanyalgókat az internetes mémeknek is köszönhetően sikerült háttérbe szorítani, így a közízlés diadalmaskodott a szakértelem felett (bár meg kell jegyezni, hogy manapság már kifogástalan minőség, nagy beltartalmi értékkel bíró rosékkal találkozunk, ha tudjuk, hol kell őket keresni). Ennek hatására a rosék értékesítési mutatói óriási növekedést produkálnak évről évre. 

  Mi változtatta meg az emberek gondolkodását? Egyrészt, amit egy szakma egésze egyértelműen lehúz, a „tiltott gyümölcs mindig édes” elv alapján egy idő után érdekelni kezdi az embereket. Másrészt, szerencsére elfelejtették azt a balga gondolatot, hogy ha egy bor rózsaszín, akkor annak gejl édesnek is kell lennie, mint egy folyékony sütinek. Így a borászok szakértelme és a technológia folyamatos fejlődése is nagy szerepet játszott abban, hogy a rosé arra a polcra kerüljön, ahol ma található.

  A népszerűség egy fontos eleme az ár-érték arány is. Számos borász megfigyelte, hogy azokban az évjáratokban, mikor nem megfelelőek a körülmények nagy, testes vörösborok készítéséhez, akkor érdemesebb nagyobb mennyiségben rosét készíteni, amit ugyan olcsóbban, de nagyobb tételben lehet értékesíteni. Emiatt találkozunk azzal a jelenséggel, hogy akár hazai, akár kaliforniai vagy ausztrál rosét veszünk, lényeges eltérést az árakban csak nagyon kirívó esetben tapasztalunk.

  A rosé image-ének újraépítésében fontos jellemző még a szezonalitás. Azzal, hogy gyakorlatilag bebetonozta magát, mint a „nyár bora”, még azok is fogyasztják strandokon, büfékben és borfesztiválokon, akik amúgy meggyőződéses vörös- vagy fehérborosok. Ennek a „hóbortnak” nyilván praktikus szempontjai is vannak, hiszen a készítési technológiának köszönhetően a rosék nem igazán alkalmasak a hosszú érlelésre, tehát el kell őket fogyasztani még a nyári szezonban. Gyakorlatilag a szilveszteri pezsgő szerepét tölti be nyáron, és ily módon a nyár szimbólumává vált.

 

A tanulság

  Természetesen nem kizárt, hogy amilyen gyorsan népszerű lett, olyan gyorsan meg is törhet a rosé népszerűsége. Azonban, még ha láttuk is, hogy sok átalakuláson ment keresztül, kimondhatjuk, hogy a rosé kiállta az idő próbáját. Tanulság továbbá, hogy egy brandet mennyire tönkre tehet egy rossz minőségű, nagy mennyiségben a piacra került termék. Ugyanakkor a rosé története megmutatja azt is, hogy minőségi termék előállításával, megfelelő piac keresésével az elhibázott brandek is képesek nagy visszatérésekre. Úgyhogy érdemes nyitott szemmel járni és nyitottan közelíteni az újdonságok felé a borszakmában is; sohasem tudhatjuk, hogy mi lesz az „új rosé”. 

 

 

A virginiai Rosemont borászat arculatváltása

Játék a színekkel

 

  A következő borászat nem csak rosékkal foglalkozik, de kiemelt helyet foglal el a portfóliójában. A Rosemont borászat egy virginiai családi vállalkozás, mely alapfilozófiája, hogy kizárólag a saját ültetvényen termett, kézzel szüretelt szőlőből, elérhető áron értékesítsen nagy beltartalmi értékkel rendelkező borokat. 

Az üzleti háttér

  A Rose család 1858-ban vásárolta meg farmját Dél-Virginiában. Farmerként már az 1860-as években rendelkeztek szőlővel, de csak a 2000-es évek közepétől lett a borászat a vállalkozás főprofilja. A folyamatos területvásárlások után jelenleg 22 hektáron gazdálkodnak. Kizárólag saját területükön termett szőlőből készítenek bort, felvásárolt szőlőt nem használnak, kézzel szüretelnek, valamint a borok érlelése és palackozása szintén a birtokon zajlik.

  Mivel újak voltak a piacon, szükségük volt egy bormarketingben jártas ügynökségre, amely felhelyezte őket az amerikai bortérképre. A Watermark ügynökség segítségével dobbantottak a piacra, jó ár-értékarányú, kiváló minőségű borokkal. A brand kialakítása és a bevezető kampányok után már 30%-kal növekedtek a Rosemont pincészet értékesítési mutatói egy év alatt.

 

Brand stratégia

  A Rosemont márka brand stratégiája az volt, hogy fókuszként kezelik a lokalitást, azt, hogy kizárólag a saját területeken nőtt szőlőből készítik boraikat (ez Viriginiában nem jellemző, alapvetően az amerikai piacon nagyon sok az import bor). Ennek szellemében minden palackjukon központi helyen helyezkedik el a „Virginia Grown”, szabad fordításban földrajzi (virginiai) eredetmegjelöléssel ellátott felirat. Fontos brand elem még a „Hand-crafted”, azaz kézzel szedett megjelölés, ez nyilván az amerikai ipari borászatokkal szemben jelentős versenyelőny, hisz ott is divatja van a kézműves termékeknek.

 

A logó fejlesztési folyamat

  A design tervezési folyamat megköveteli a borásztól, hogy objektíven és kritikusan tekintsen saját vállalkozására. Beszélgetésekkel és tervek bemutatásával igyekeztek meghatározni a brand új arculatát. Már 5 éve működött viszonylagos sikerrel a borászat a Watermark érkezése előtt, tehát nem kellett a nulláról indulni, de mind a brand, mind a marketing tevékenység komoly finomításra szorult. 

a régi logo

  A finomítás része volt nyilván az új logó, betűtípus, arculat megtervezése. Végül körvonalazódott a koncepció; egy letisztult, elegáns, mégis rusztikus logó terve bontakozott ki, ami utal a borászat nevére (rose=rózsa), valamint a kézműves jelleget és a lokalitást is megjeleníti. 

logo tervek

A végső brand kialakítása

  A nyertes logón sikerült minden fontos dolgot egy egységes vizuális sablonba beilleszteni, így egy egyszerű, ugyanakkor ütős és figyelemfelkeltő arculattal tudták felváltani a kezdetleges, sok esetben esetlen korábbi megjelenést. A szín kőszürke, a jelkép egy vésett rózsa szimbólum. A címkékre ezek után még felkerülnek a prioritásként meghatározott üzenetek. 

a nyertes logo

Ár-érték arányú portfólió besorolás

  Az arculat után szükség volt arra, hogy különböző árkategóriák alapján sorolják be a termékeket, és ezeket az arculati kézikönyv alapján megjelenésben is megkülönböztessék egymástól.

  Az elérhető kategóriába kerültek a könnyed, mindennapi fogyasztásra javasolt rosék, fehér- és vörösborok, palackozott formában és bag in boxban is – ez különösen újdonság volt a virginiai fogyasztók számára. A cég filozófiája és prioritásai itt is fontosak, ezek is kézzel szüretelt, saját ültetvényről származó borok, amik a virginiai szőlőhiányt tekintve komoly versenyelőny a borászatnak. Színvilágban itt a pasztelles, meleg színek dominálnak.

  A klasszikus kategóriába tartoznak az egyedi szőlőfajtákból, de hagyományos technológiákkal készült borok. Ezek a tételek adják az értékesítés gerincét, és az új arculat is talán ebben a kategóriában a leginkább letisztult és meggyőző. A címke itt már dombornyomott, színe törtfehér. A képen megfigyelhető a különbség a régi és az új arculat között. Az arculati újítás hatására jelentős értékesítés növekedés következett be ebben a kategóriában is. 

  A reserve kategóriába nyilván a prémium borok tartoznak, a Rosemont esetében leginkább nagy bordeaux-i cuvée-k. Zászlósboruk a Kilravock cuvée, ami utal a Rosemont család ősi skóciai kastélyára. Arculatban itt a sötét háttér dominál, a szürke színt az ezüst váltja fel, és az arany szín is megjelenik, hangsúlyozva a prémium kategóriát. 

  Összességében elmondható, hogy egy jól ütemezett arculatváltással, tudatos és szakszerű marketing tevékenységgel a középmezőnybe tartozó borászatok előtt is óriási lehetőségek vannak. Ennek természetesen előfeltétele a kiváló minőségű bor, de a sikerhez ez az esetek nagy részében nem elég. A Rosemont „noname” családi borászatból a tudatos marketing tevékenység hatására mára Virginia megkerülhetetlen, élvonalba tartozó borászata lett, az arculatváltási időszakhoz képest minden évben 50-60%-kal képesek növelni értékesítési mutatóikat. És a történetnek még nincs vége.

 

Szólj hozzá Te is!
0 hozzászólás
PW CMS 1.4.6 · Adatvédelmi irányelvek · Visszajelzés küldése
A weboldal cookie-kat használ. Adatvédelmi irányelvekértem